SOROZATKRITIKA – A Netflix élőszereplős műsora nem mérhető össze a Nickelodeon ikonikus animációs sorozatával. A friss adaptáció hiába törekszik az eredeti hangulat megidézésére, nem tudja visszaadni annak varázsát. A karakterek és a történet átültetése a valós világba elveszíti azt az egyedi bájt, ami az animációs sorozatot annyira különlegessé tette.

 

 

Hollywoodban nincs annál nagyobb kedvtelés, mint előzőleg sikeres IP-k csontjain rágódni. Akár sikerül jól az újrafeldolgozás, akár nem, szinte biztosan nyereséges lesz. Amikor az Avatár: Az utolsó léghajlító kerül sorra, az iparági nagyágyúknak már az első alkalommal is le kellett volna vonniuk a tanulságokat. 2010-ben Michael Dante DiMartino és Bryan Konietzko Nickelodeon műsorát, melyet széles körben a 21. század egyik legnagyszerűbb animációs sorozataként tartanak számon, M. Night Shyamalan adaptálta Az utolsó léghajlító című filmjében. Ezt a filmet szintén széles körben a 21. század egyik legrosszabb filmjének tartják. (Itt egy 5 százalékos Rotten Tomatoes értékelésről beszélhetünk). Sajnos ez nem tántorította el a Netflixet attól, hogy megalkossa a saját hús-vér-CGI adaptációját. A legjobb, amit el lehet mondani róla, hogy legalább jobb munkát végeztek, mint Shyamalan.

 

 

Az újraálmodott világ, ami csak árnyéka az eredetinek

 

Mint az eredeti, Albert Kim változata az Avatár: Az utolsó léghajlító egy fantasy kalandtörténet egy négy elemi kultúrára osztott világban: a Víz Törzsei, a Föld Királysága, a Tűz Nemzete, és a Lég Nomádok. Mindegyikben bizonyos emberek, úgynevezett „hajlítók” rendelkeznek a képességgel, hogy manipulálják saját elemüket, legyen az harc, gyógyítás, építkezés vagy repülés. Aztán ott van az Avatár, az örökké újjászülető kiválasztott, aki mind a négy elemet képes hajlítani, feladata az emberiség és a szellemek közötti egyensúly fenntartása.

Amikor az Avatár kezdődik, a Tűzúr Sozin (Hiro Kanagawa) háborút hirdet a világ ellen. Egyesével készül legyőzni ellenfeleit, kezdve a Lég Nomádok kiirtásával, hogy így örökre véget vessen az Avatár ciklusnak. Száz évvel később a világ még mindig védtelen, és a Tűz Nemzete folyamatosan terjeszkedik. Kiderül, hogy a hiányzó hősünk, egy 12 éves légidomár, Aang (Gordon Cormier) az elmúlt évszázadot egy jéghegyben töltötte. Azaz, amíg Katara (Kiawentiio) és Sokka (Ian Ousley), egy déli Víz Törzsbeli tinédzser testvérpár véletlenül ki nem olvasztja.

Egy jeges kezdet után, a hármas Aang repülő bölényén északra indul, hogy a tapasztalatlan fiatal Avatár megtanulja a többi három elem hajlítását, és esetleg megmentse az Északi Víz Törzset egy súlyos sors elől. Útközben Katara a vízhajlításán dolgozik, Sokka néhány hölggyel ismerkedik, és Aang segít különféle embereken, akikkel útjuk során találkoznak. De nem minden sima bölénylovaglás a triónak. Üldözi őket Zuko (Dallas Liu), a Tűz Nemzete száműzött hercege, aki csak akkor térhet haza, ha elfogja az Avatárt. Zukót és Iroh nagybátyját (Paul Sun-Hyung Lee) maga is üldözi Zhao parancsnok (Ken Leung), egy Tűz Nemzetbeli katona, aki szintén Aang elfogására törekszik – és mint egy csemege, le akarja győzni az Északi Víz Törzset. Eközben Zuko apja és nővére saját terveiket szövik a palotában.

 

 

Egy erőltetett örökség árnyékában

 

A sorozat készítője, Kim (Nikita, Sleepy Hollow) és csapata igyekszik elkerülni azokat a súlyos bűnöket, amelyeket a 2010-es film elkövetett. Elsősorban az, hogy az kelet-ázsiai és inuit ihletésű animációs sorozat szereplőit szinte kizárólag fehér vagy indiai színészek játszották. Ezzel szemben a Netflix Avatárja olyan szereposztást kínál, amely tükrözi a rajzfilm világát. Ez egy üdvözlendő és alapvető változás. A műsor az eredetihez hasonló hangulatot igyekszik megteremteni színes jelmezeivel és díszleteivel, a gravitációt meghazudtoló akciójelenetekkel, valamint humorérzékével és csodálatával. A kulcsszó itt az „igyekszik”, mert sajnos az erőfeszítés látszik. DiMartino és Konietzko eredetileg csatlakoztak az adaptációhoz, de 2020-ban kreatív nézeteltérések miatt kiszálltak. És nyolc kínos, egyenetlen egyórás epizód után könnyű kitalálni, mi volt a kifogásuk.

Mint Aang légidomítása, az eredeti 22 perces sorozat kiváló karakterívét, világépítését, harckoreográfiáját és espritjét szinte erőfeszítés nélkül hozta. Sikerült egyensúlyoznia a könnyed úti kalandokat, a szélsebes izgalmakat és a súlyos témákat, mint a családi trauma és a háború erkölcsi költségeit. Ezzel szemben ez a változat merev színészi játékkal, lassú tempóval, robotikus párbeszédekkel, hol sikerült, hol nem sikerült CGI-vel, és több magyarázattal van tele, mint amennyit egy földidomár sereg kezelni képes.

A legelső epizód különösen tele van történettel és ismétlésekkel, így az Avatár világába újonnan érkezők valószínűleg félúton lesznek az összezavarodottság és az unalom között. (Egy különösen kínos jelenetben, Sokka és Katara nagymamája szó szerint idézi a rajzfilm nyitócímének magyarázó párbeszédét). A rajongók felé tett gesztusként a műsor megpróbál néhány ikonikus jelenetet a rajzfilmből képkocka-pontosan újraalkotni: egy dühöngő Aang, aki légidomításával szintre teszi a Déli Légtemplomot, Zuko, aki élénk tűzözönöket lő a csuklójából egyébként színtelen világban. De ezek a jelenetek csak kiemelik, mi veszett el az adaptáció során. Vannak dolgok, amiket egy animátor tolla megtehet, amit a digitális effektek egyszerűen nem.

 

 

A csúcspontok hiánya

 

Bár vannak néhány valóban lenyűgöző díszletek, mint egy akrobatikus börtönszökés és egy rémisztő találkozás a Szellemvilágban, a többség egyszerűen élettelennek tűnik. Egy csúcsponti vízhajlító-vízhajlító összecsapás az Északi-sarkon olyan izgalmas, mint két gyerek pancsolócsatája a sekély vízben. Az is más érzés, amikor felnőttek bántalmaznak és támadnak egy rajzfilmgyereket, de például egy idős Király Bumit (Utkarsh Ambudkar, ijesztő mennyiségű öregítő sminkben) látni, ahogy köveket hajít egy valós gyermekre, nehezen emészthető. Ezek a hiányosságok megbocsáthatóak lennének, ha az alapok meglenének. De nincs sok, amire építeni lehetne a szörnyű írás és a színészi játék mellett, amely ritkán emelkedik fel a kisvárosi közösségi színház szintje fölé.

Néhány előadás kiemelkedik a sárból. Mint egy szimpatikus antihős, akinek epikus karakterívét követhetjük, Zuko az eredeti sorozat legikonikusabb karaktere. Bár a forgatókönyv által korlátozva, a PEN15-ből ismert Liu elfogadhatóan ábrázolja a Tűz Herceg belső konfliktusát, különösen a flashback jelenetekben, ahol egy gonosz Daniel Dae Kim mellett látható, mint az őt számító, bántalmazó apja, Király Ozai. Amint Ousley beleélte magát a szerepébe, némi nagyon szükséges komikus enyhülést hozott a sokat beszélő Sokka karakterével. A többi színész többsége viszont botladozik. Sok fiatal előadó elveszettnek tűnik, míg a felnőttek egyszerűen unottaknak látszanak.

Végül nehéz megmondani, pontosan kinek szól ez a változat az Avatárról. Az eredeti rajongói csalódottak lesznek a műsor varázstalan, kellemetlen völgybe eső riffjével a világukban, amit ismernek és szeretnek. Az új érkezőket általánosságban eltántoríthatja. Van érv az élőszereplős változatok mellett a kedvelt animációs sorozatokból; például a Netflix saját One Piece-je egy vidám remixe a klasszikus animének, amely örömmel öleli magához a rajzfilmszerűséget. Az Avatár: Az utolsó léghajlító azonban annyira igyekszik cipelni örökségének súlyát, hogy végül verítékezve bukik meg.

-Herpai Gergely (BadSector)-