FILMKRITIKA – Denis Villeneuve és Timothée Chalamet egy fantasztikus, váratlanul összetett blockbusterrel térnek vissza, amely újraértelmezi a nagy költségvetésű filmeket. A Dűne: Második rész nem csupán egy folytatás; ez egy művészeti és gondolati mélységekkel teli alkotás, amely felülmúlja elődjét és új mércét állít a sci-fi űropera zsánerben. Ebben a részben az elképesztő látvány és a történetmesélés zseniális összhangja mellett a karakterek bonyolultsága és az etikai dilemmák teszik igazán emlékezetessé a filmélményt.

 

 

Amióta a Harry Potter és a Halál ereklyéi filmek bejelentésre kerültek, a két részes filmek valóságos csapássá váltak a blockbuster mozikra nézve. A legjobb esetben is csak elnyújtott, profitmaximalizáló próbálkozásoknak tűntek, a legrosszabb esetben pedig két befejezetlen félként, amelyek együtt sem alkottak meggyőző egészet. De Denis Villeneuve Dűne adaptációja kivételnek tűnik ebben a sorban. Az első filmnek, amelyet nyilvánosan csak Dűne néven emlegettek és csak a stáblistában fedték fel, mint Dűne: Első rész, a világépítéssel és minden ehhez kötődő magyarázó részekkel is meg kellett birkóznia. Mindez azzal a csendes ígérettel, hogy a finálé egy lenyűgöző, mindenkit az üléséhez szegező tudományos-fantasztikus eposszá avatja a történetet. És a Dűne: Második rész pontosan ezt a varázslatot hozza el nekünk.

 

 

A messiás útján

 

Az első rész az Atreides család és ifjú sarjuk, Paul (Timothée Chalamet) kalandjait tárta elénk, akik Arrakist, az univerzum egyetlen, a rendkívül értékes fűszert termő bolygóját birtokolhatták. Nem sokkal később az Atreideseket árulás érte az előző uralkodók, a Harkonnenek részéről, akik újra birtokba vették a bolygót, szinte teljesen kiirtva az Atreideseket. Csak Paul és anyja, Jessica (Rebecca Ferguson) menekült meg, elrejtőzve Arrakis sivatagjainak mélyén.

Ez a bevezetés azért kulcsfontosságú, mert a folytatás nem pazarol időt felesleges ismétlésekre. A Dűne: Második rész rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol Paul és Jessica belesimulnak az arrakisi bennszülöttek, a fremenek közösségébe, akik a zord sivatagot tekintik otthonuknak. Jessica, az űrboszorkányoknak nevezett, rejtélyes Bene Gesserit rend terveit követve, továbbra is azt híreszteli, hogy Paul a fremenek várva várt messiása, végül maga is a fremenek spirituális vezetőjévé válik.

Eközben Paul hamar elismerést szerez fremen harcosként, egyre találékonyabb módszerekkel akadályozva meg a Harkonneneket a fűszertermelés újraindításában Arrakison, elsősorban gerillaháborús támadásokkal és rajtaütésekkel. Paul, a fremen harcosokkal, Chani (Zendaya) és Stilgar (Javier Bardem), valamint a többi fremennel együtt váratlan támadásokat indítanak a Harkonnenek óriási fűszertermelő homokjárói ellen, kihasználva Arrakis őshonos óriás homokférgeit és a pillanatok alatt járműveket félbevágó lézerfegyvereket.

Ezek a jelenetek teszik a Dűne: Második részt eleinte igazán lenyűgözővé, zseniálisan összehangolva a Harkonnenek sivatagi járműveinek kolosszális méretét a fremenek vad, mégis művészi közelharci technikáival. A szereplők ügyesen manővereznek a homokjárók óriási lábai között, miközben igyekeznek elkerülni a fejük felett köröző topterek gyilkos célirányzékát, társaik pedig a hátuk mögött ököllel, késsel és lőfegyverrel vívnak harcot. Ez egy mesteri játék a sivatagi közelharc és a grandiózus látvány között, amelyet Villeneuve a Második rész dinamikájában brilliánsan használ fel.

A film első órájában sorra törnek elő ezek a váratlan rajtaütések, mindegyikük mint egy váratlan, izgalmas ajándék a nézőnek. Ezek a cselekedetek fokozatosan vezetik Pault a sorsa felé: hogy a fremenek élén harcba szálljon, hogy visszafoglalják Arrakist a Harkonnenektől, és esetleg megdöntsék azt a császárt is, aki ügyesen szőtte a konfliktus szálait háttérből. Ennek a jellegzetes kiválasztottról szóló történetnek igazi feszültségét mégis Paul vonakodása adja meg, hogy elfogadja ezt a hatalmat, tudván, hogy próféciái szerint felemelkedése végtelen halált és pusztulást hoz majd az univerzumra. Míg minden idősebb felnőtt körülötte erre a sorsra ösztönzi, és csupán Chani áll igazán mellette, Paul lassanként kezdi felismerni a hatalom előnyeit és annak elkerülhetetlen, végzetszerű mivoltát.

 

 

Karizmatikus messiás vagy önmarcangoló fiatal: Chalamet Paul mindkét arcát zseniálisan alakítja

 

A Dűne: Második rész mesteri történetvezetéssel és rendezéssel bontja ki Paul összetett karakterfejlődését. Ebben nagy szerepet játszik Chalamet, aki zseniálisan formálja meg Paulnak azt az oldalát, ahol egyszerre jelenik meg, mint karizmatikus vezér és mint a belső konfliktusokkal küzdő fiatal. A váltások közötti átmenetek zökkenőmentessége mellett érezhető, hogy Paul bármelyik arcát viseli, a másiknak a súlya mindig ott húzódik a háttérben. Amikor Paul vezeti a fremenek harcát, láthatóan ő maga is ugyanannyira retteg, mint amennyire azt szeretné, hogy az ellenség féljen tőle.

De Chalamet lenyűgöző alakítása mellett mégis Zendaya az, aki a Dűne: Második rész erkölcsi mélységeit teszi hitelessé. A film leginkább intim pillanataiban, amikor csak ők ketten vannak jelen, Zendaya egyfajta nyers érzékenységgel járul hozzá, amely még inkább kiemeli Chalamet érzelmi mélységeit Paul szerepében. A kettejük közötti kémia lehetővé teszi számukra, hogy olyan mélységeket és komplexitásokat tárjanak fel karaktereikben, amelyek messze túlmutatnak a szokásos blockbuster filmek egyszerűsített narratíváin, bonyolult erkölcsi és kulturális dilemmákat boncolgatva a szokásos epikus szerelmi vallomások helyett.

A különleges tehetségek hármasát Feyd-Rautha Harkonnen személyében Austin Butler (Elvis) zárja, akit Arrakisra küldtek, hogy véget vessen Paul akcióinak és végleg kiirtsák a fremeneket. Feyd-Rautha, aki még vérszomjasabb, mint bátyja, Vladimir Harkonnen báró (Stellan Skarsgård), egy született pszichopata. Butler minden egyes jelenetében érezni lehet a karakter sötét vonzerejét, Villeneuve pedig ügyesen használja fel Butler rocksztár kisugárzását, hogy egy olyan karaktert formáljon meg, aki egyszerre idegen és tökéletesen illeszkedik a Dűne világába.

Ebben a kontextusban Feyd-Rautha karakterének bemutatkozása különösen figyelemre méltó, amikor egy ünnepélyes küzdelem során lép színre a Harkonnenek bolygójának arénájában. Ez a jelenet kivételes módon fekete-fehér infravörös technikával készült, ami minden részletet egy sajátos, kísérteties fényben ábrázol. Ez nem csupán Feyd-Rautha számára biztosít emlékezetes bevezetést, de a Harkonnen társadalom belső működésébe is mélyebb betekintést nyújt, csakis a látvány és atmoszféra erejével. Bár ez a vizuálisan bátor megoldás könnyen árnyékolhatná be a film többi részét, Villeneuve képes volt úgy beilleszteni, hogy az a Dűne: Második rész lenyűgöző vizualitásának egészébe is tökéletesen illeszkedik.

 

 

A látvány már nem csak öncélú díszlet

 

Denis Villeneuve sci-fi univerzumai, mint az Érkezés, a Szárnyas fejvadász 2049, és a Dűne: Első rész, mindig is lenyűgözték a közönséget monumentális látványvilágukkal. Ezekben a filmekben a látványosság gyakran szinte varázslatos mutatványként tűnik fel, ami magával ragadja, de néha el is tereli a figyelmet. Villeneuve hajlamos egy egyszerű, hétköznapi elemről indítani a kamerát, majd fokozatosan kibontakoztatni előttünk egy lenyűgöző, hatalmas építményt vagy természeti csodát.

Ezért nehéz Villeneuve-ot bírálni azért az ösztönös vágyáért, hogy megmutassa azt a vizuális csodát, amit csapata megalkotott, különösen, hogy milyen ügyességgel fonja össze a természet és a digitális effektek világát. Ez a megközelítés már számtalan alkalommal bizonyult hatásosnak műveiben, minden egyes alkalommal elbűvölve a nézőt. Ugyanakkor, ezek a pillanatok hajlamosak elvonni a figyelmet, a történet helyett a vizuális nagyszerűséget helyezve előtérbe, még ha csak rövid ideig is.

A Dűne: Második rész azonban új fejezetet nyit Villeneuve pályáján. A film ugyanolyan lenyűgöző, mint elődei, sőt, talán még inkább. Itt a vizuális csodák természetesen illeszkednek a narratívába, erősítve a jelenetek tartalmát és dinamikáját, ahelyett, hogy elvonnák róluk a figyelmet. Villeneuve soha nem bízta még ilyen nyíltan a vizuális ösztöneire a történet mesélését. Az alkotói magabiztossága révén a film nem egyetlen emlékezetes képkockára épül, hanem egy egész sor gyönyörű, lélegzetelállító vizuális élményre, amelyek tökéletes harmóniában állnak egymással, így emelve magasabbra a látvány művészetét.

 

 

Igazi mestermű

 

A Dűne: Második rész egy finomságokkal és epikus történetmeséléssel teli alkotás, amely zseniálisan lavírozik a monumentális díszletek grandiózus világa és a közelharcok személyes drámái között. Ez a film ügyesen keveri a hagyományos hőstörténeteket, melyek a blockbuster mozik védjegyévé váltak, azokkal az összetett kérdésekkel, amelyek a hatalom birtoklásának és az erőszak gyakorlásának veszélyeit feszegetik. Itt a pompás vizuális megjelenítés nem pusztán díszlet, hanem mélyebb tartalmi rétegeket is hordoz.

Ez a gazdagság azonban azért lehetséges, mert a Dűne: Első rész már lefektette a szükséges alapokat. A sorozat rajongói számára a Második rész pedig egyben ígéretet tett arra, hogy Paul történetének lezárása még lenyűgözőbb, vizuálisan gazdagabb és érzelmileg átütőbb lesz, mint amit valaha is remélhettek. Azoknak, akik az Első részt talán túl lassúnak vagy magyarázatokkal túlterheltnek érezték, a folytatás egy lényegre törőbb, dinamikusabb narratíva ígéretét hordozta magában. A Dűne: Második rész pontosan be is váltja ezt az ígéretet: egy olyan ritka folytatás, amely nem csupán felülmúlja elődjét, de utólag növeli is annak értékét. Több, mint méltó folytatása Villeneuve epikus adaptációjának: ez a film méltán sorolható az évszázad eddigi legkiemelkedőbb blockbuster filmjei és legjobb sci-fi klasszikusai közé.

-Herpai Gergely (BadSector)-