FILMKRITIKA – Van ez a furcsa jelenség, hogy bármi, ami az 1980-as vagy ’90-es évekből került elő, hirtelen jobbnak tűnik, mint amennyire valójában emlékeznünk kellene rá, noha aki abban az időben már cipelt egy kis eszet, pontosan tudja az igazságot. Akkor vajon Jake Gyllenhaal „Road House” verziója felülmúlja az 1980-as évekbeli eredetit? Hát, őszintén szólva, alacsonyan volt az a léc…

 

 

A Road House, amelyet Patrick Swayze vitathatatlan karizmája emelt ki a tömegből 1989-ben, sajnos nem öregedett meg jól az idők során; már az első percekben sem ígért többet egy kínos nevetgélésnél. Már a nyolcvanas években is nagyon gáz volt ez a film, mára pedig kifejezetten bugyuta ökörségnek tűnik, de úgy látszik, a nosztalgia iránti kiapadhatatlan vágyunk képes arra, hogy ezt az akciómozit is valamiféle elfeledett klasszikusként ünnepeljük.

Pedig nem az. Nagyon nem az.

 

 

Tényleg csak a remake?

 

Most pedig itt van egy viszonylag hűséges újraértelmezés, Jake Gyllenhaal a Swayze-szerepben, Doug Liman rendezésében („Holnap határ”), így teljesen jogosan merül fel a kérdés, hogy jobb-e, mint az eredeti.

Jobb, sokkal. De hát az eredeti is borzalmas volt, szóval nagyon alacsonyan volt az a léc. (Hajlandó vagyok elismerni, hogy voltaképp szórakoztató volt, de egyfajta agyatlan módon – olyan maradandó „gyöngyszemekkel”, mint a „A fájdalom nem fájdalmas”, de ez csak nagyon halvány vigasz.)

Ebben a verzióban Dalton (Gyllenhaal) szintén kidobóember, de másfajta múlttal – ő egykori UFC harcos. Országszerte pénzért vívott földalatti bunyókon tűnik fel, ahol pusztán a jelenléte és a hasizmai látványa elég ahhoz, hogy az ellenfelei megijedjenek. (Post Malone vicces a lepukkant illegális harcos szerepében.)

Egy ilyen viadal alkalmával Frankie (Jessica Williams) szemügyre veszi, és azonnal leigazolja a mint fő kidobóembert a Road House-ba, ami egy nagyobb csehó Florida Keys egyik elrejtett zugában, Glass Key falucskában. Kezdetben úgy tűnik, Daltonnak csupán a bárpultnál kell ücsörögnie, hogy a rend fenntartása érdekében aura-szerű nyugalmat árasztson, miközben a körülötte lévő világ káoszba fullad. Egy igazi, majdnem meditatív megközelítés. Ám amikor végül mégis cselekszik, és beleavatkozik a dulakodásokba, nem csak a történések menetét változtatja meg, hanem egy-két nyolc napon túl gyógyuló sérülést is okoz.

De ő egy becsületes fickó, szóval az általa megsebesítetteket a legközelebbi kórházba viszi, ahol találkozik Ellie-vel (Daniela Melchior), a helyi orvossal. Ha láttad az eredetit, tudod, mi következik; de ha nem, akkor is valószínűleg sejted.

Ben Brandt (Billy Magnussen, ebben a szerepben remek), a helyi bűnözőfőnök elkényeztetett fia, akinek az apja jelenleg börtönben tölti napjait, szokatlanul érdeklődik a Road House iránt. Rendszeresen küld motorosokat, hogy szétverjék a helyet, Dalton pedig rendre visszaküldi őket zúzódásokkal és törésekkel. Így Ben apja közbelép, behívva a nagyágyút Knox személyében (a valóságban UFC harcos Conor McGregor), aki a közelmúlt egyik legőrültebb gonoszaként vonult be a történelembe. Ha másért nem, akkor McGregor egyszerre viccesen ripacskodó, ugyanakkor végtelenül kegyetlen és ostobán szórakoztató alakítása miatt érdemes megnézni ezt a verekedős akciófilmet.

 

 

Jake Gyllenhaal veszi a poént

 

Amint Dalton szóba hozza, hogy ő csak rendet akar teremteni, rögtön kap egy gunyoros megjegyzést: „Mintha csak egy vadnyugati film forgatókönyvéből szalasztottak volna.” Ezt a gondolatot aztán később egy rejtélyekkel teli vadnyugati sztorihoz hasonlítják, ami végül egy nagyobb összecsapáshoz vezet, majd még egyhez és még egyhez – hiszen hát kemény fickókról van szó.

Liman keze alatt a harci jelenetek jóval életszerűbbek és újszerűbbek – egyik pillanatban például a néző Knox szemszögéből éli át, ahogy az arcába záporoznak a pofonok. Magnussen élvezetes mint egy elkényeztetett, de próbatételekkel teli figura; Arturo Castro mulatságos, mint egy ügyefogyott motoros, aki mindig utoljára értesül a banda szándékairól.

Gyllenhaal alakítása jelenti a legnagyobb előrelépést. Nem egyszerűen egy klisés karaktert kapunk tőle; úgy tűnik, mintha ő maga is tisztában lenne a helyzettel, tudja, hogy ez a film nem törekszik filozófiai mélységek feltárására, hanem elsősorban szórakoztatni akar. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tréfát űzne a dologból. Inkább olyan, mint egy mélyebb gondolatokkal bíró, átgondoltabb Dalton, ami valószínűleg a körülötte lévő tehetségesebb színészgárdának és az eredetinél minőségibb film eredménye.

Persze, senki sem fogja a „Road House”-t zseniális alkotásnak kiáltani, de az eredeti célkitűzéséhez képest sokkal sikeresebb.

-Gergely Herpai (BadSector)-