FILMKRITIKA – A 60 éves Tom Hanks ismét Robert Langdon bőrébe bújik, hogy végigrohanja fél Európát Ron Howard legújabb Dan Brown-adaptációjában és ismét megmentse a világot.

A kasszáknál megbukott látványos A tenger szívében és a Nyolc nap egy héten című Beatles-dokumentumfilm után Ron Howard ismét visszatér a korábban nagy sikert aratott Dan Brown adaptációk sorozatához, a legújabb résszel, az Infernóval, amelyben ismét Tom Hanks alakítja a művészettörténész professzor Robert Langdon szerepét. Langdon ismét fél Európán végigrohan, egy fiatal doktornővel (Felicity Jones) az oldalán. Ezúttal egy Dante: Isteni színjáték című művének és egyéb információtöredékek segítségével próbál megtalálni egy a fél emberiség pusztulásával fenyegető halálos vírustól.

„Túl sok ember él ezen a bolygón… felezzük meg!”

A vírus persze nem magától szabadulna el, hanem egy őrült milliárdos (Ben Foster) akarja vele az emberi lakosság felét elpusztítani. A kétórás időtartam persze hosszúnak hangzik ilyen sablonos alapszituációnak, de annyi árulás, átverést, akciót, no és persze rejtélyt és megoldást sűrítettek bele, hogy unatkozni relatíve keveset fogunk.

A 60 éves korában is agilis, bár kissé petyhüdt és sokszor fáradt arcú Tom Hanks ezúttal kevesebbet futkározik és több időt tölt el különféle feladványok megoldásával. Bár a társa ezúttal Dr. Sienna Brooks (Felicity Jones), egy okos és csinos fiatal doktornő, aki Firenzében dolgozik, ugyanakkor régi romantikus szálak kötik Dr. Elizabeth Sinskey-hez (Sidse Babett Knudsen) is, aki annak a WHO egységnek a vezetője, amelyik az őrült milliárdost üldözi.

Mindent a szemnek

Ami a produkciót és a látványt illeti, a film nem hibázik: az Olaszországban és Magyarországon egyaránt felvett jelenetek vizualitás tekintetében kétségtelenül magával ragadják a nézőt, ahogy Hans Zimmer remek zenéje is megadja a kellő drámai hangulatot. Amit pedig mindenképpen ki kell emelni, azok a horrorfilmeket idéző démoni látomások, amelyek Langdont gyötrik: ilyen erős, stilisztikailag izgalmas, sőt, félelmetes képsorokat az előző két filmben nem láthattunk.

Az igazi probléma az Inferno sztorijával van: annyi árulást, pálfordulást, átverést és elképesztőnek szánt fordulatot erőltetnek bele, hogy a néző a sokadiknál már csak a fejét fogja, hogy jaj, ezt most miért kellett. A párbeszédek emellett gyakran természetellenesnek hatnak, különösen a rendkívül idegesítő, erőltettet és nyálas romantikus szál, amely Langdont és Elizabeth-et kötik össze. A két színész között láthatóan nincs egy fikarcnyi kémia sem, de ez nem zavarta a forgatókönyvírót és a rendezőt abban, hogy állandóan fárassza a nézőt ezekkel az érzelgős jelenetekkel.

Az elveszett jelkép elveszett?

Az Inferno Dan Brown legutólsó regénye a Robert Langdon-sorozatban, Az elveszett jelképet, amely azt megelőzte, pedig nem adaptálták. Bár Tom Hanks 60 évesen egyértelműen túl koros a szerephez, nem is ez a legnagyobb baj ezekkel a filmekkel. A sorozat valahogy elveszítette varázsát – beleértve magukat a regényeket is – ráadásul Az elveszett jelkép túlságosan hasonlít az Infernóra a története tekintetében. Szerintem érdemesebb lenne most már lezárni és meghagyni trilógiának…

-BadSector-