FILMKRITIKA – A Kingsman-sorozatot sokféle oldalról meg lehet közelíteni: bizonyos szempontból egy szegény ember James Bondja, másrészről kacagtató (vagy sokszor csak annak szánt) szuperkém-paródia, olyan mulatságosan extrém, máskor egyszerűen csak idétlen, vagy ízléstelen jelenetekkel nyakon öntve. Az első világháború alatt játszódó és eredettörténetnek szánt The King’s Man talán még jobban szenved ezektől a stíluskeveredésektől, mint elődjei.

 

 

Ralph Fiennes saját maga mesélte, hogy 1995-ben majdnem eljátszotta Pierce Brosnan helyett az Aranyszemben James Bond szerepét, ám végül helyette Brosnan szakította le a szerepet – ezt Fiennes utólag egyáltalán nem bánta meg, mert saját bevallása szerint pocsék Bond lett volna. Helyette ő lett M: James Bond főnöke a két utóbbi filmben és kiválóan játszotta a karót nyelt idősebb MI6-os nagyfőnök karakterét. Ezek után elég furcsa választásnak tűnhet, hogy az 58 éves színész egy James Bond szerű brit kém karakterénekkés a Kingsman szervezet alapítójának szerepében. De a King’s Man: A kezdetek című filmben nem ez az egyetlen furcsaság.

 

 

Minek nevezzelek?

 

Nehéz megmondani, Matthew Vaughn pontosan mit akart ezzel a filmmel, de hogy „sokkal több” egy puszta eredettörténetnél, az kétségtelen – de sajnos a rosszabb értelemben. Eleve iszonyúan nyögvenyelősen és melodramatikusan indul a film, 1902-ben, amikor Orlando Oxford (Ralph Fiennes) megígéri haldokló feleségének, Emily-nek (Alexandra Maria Lara) hogy mindent megtesz azért, hogy ne legyenek világháborúk és megóvja fiúkat, hogy sose keveredjen harcokba. De ígéret szép szó és Oxford ennek érdekében egy nemzetközi kémhálózatot hoz létre, hogy egyaránt megakadályozza az első világháború kitörését, illetve azt is, hogy a fia, Konrad (Harrid Dickinson) harcba keveredjen. Azt a történelemkönyvekből is tudjuk, hogy az első cél nem jött össze és amilyen makacs, önfejű Konrad, így Orland a másodiknál is kudarcot vallott.

Mindez idáig egy egyszerű filmdráma lehetne, ami önmagában egyáltalán nem passzolna az első két Kingsman stílusához, azonban a film többi része a szokásos extrém akció és egyben szuperkémfilm paródia – csak éppen részben valóban élt történelmi karakterekkel. Van itt szinte minden, ami az első világháborúhoz kötődik: Raszputyin (Rhys Ifans), a végletekig extrovertált orosz „mágus”, aki Oxford még 12 éve meglőtt lábán a sebet nyalogatja (igen, jól olvastátok), hogy meggyógyuljon, Mata Hara, aki erotikus táncot lejt az amerikai elnöknek, hogy megzsarolja, Gavrilo Princip, aki a híres merényletét tervezi és Vlagyimir Iljics Lenin, aki felsőbb parancsra indítja el a nagy szovjet forradalmat. Igen, felsőbb parancsra, ugyanis ezt a „csapatot” egy SPECTRE-szerű szervezet Blofeld-szerű vezetője irányítja.

 

 

Stíluskeveredés

 

Aki szereti a történelmet, annak szerintem a szemöldöke már az egekben járhat, de mivel a film tekintelyés része inkább paródia, lehetetlen egyetlen pillanatig is komolyan venni ezeket a karaktereket, vagy kor hitelességét. Ez nem is lenne baj, az igazi probléma csak az, hogy sokszor idétlen, vagy olykor ízléstelen humor (mint például a lábnyalogatás) nehezen passzol az egyébként elég unalmas és közhelyes melodramatikus jelenetekhez. A Kingsman előző két részénél ez kevésbé volt probléma – igaz, azt el kell ismerni, hogy a 2017-es Kingsman: Az aranykör annyira pocsék volt, hogy még ez a rosszul passzoló stílusú, első világháborús eredetsztori is jobb nála.

A film első feléig egyébként alig van benne akció és csak akkor indulnak be igazán az események, amikor az Oxford család és embereik összecsapnak Raszputyinnal, az önfejű Konrad pedig apja akarata ellenére is bevonul katonának. A háborús jelenetek egyébként torokszorítóan elsőrangúak (és az 1917 című filmet idézik), csakúgy, mint a későbbi akciójelenetek, amelyekben Ralph Fiennes bebizonyítja, hogy mennyire „király” (csakhogy a film címénél maradjunk) James Bond lehetne ő maga is.

 

 

Kár érte

 

Nagy kár, hogy a film egyszerre komor, klisés és unalmas első fele és az említett ízléstelen poénok (amelyek egyébként nem passzolnak egymáshoz), sokáig lehúzzák a King’s Man: A kezdeteket. Pedig egy remek első világháborús James Bond-szerű film lehetett volna, egész ütős akciójelenetekkel, ha az alkotók kicsit fókuszáltabban tudják, hogy igazából mit szerettek volna és nem annyira szétszórt és kaotikus a végeredmény.

-BadSector-