FILMKRITIKA – A rendező a 90-es évekbeli Crash című filmjéhez hasonlóan a beteges szibariták bizarr új társadalmát teremti meg, ahol a fájdalom a végső élvezet, és „a műtét az új szex”.

 

 

„A véres zűrzavar korában semmit se nevezzünk természetesnek” – mondta Brecht; e film után a dolgok véresebbnek és zavarosabbnak tűnnek, mint valaha. David Cronenberg új filmje, A jövő bűnei egy echte testhorror-film épp abban az extrém stílusban, amellyel a Crash (1996) című filmjében is megajándékozott minket és amely az autóbalesetek erotikus dimenziójának szentelt műértők titkos szektájáról szólt.

 

 

Szerves performansz

 

A jövő bűnei egy hátborzongató jövőbeli világban játszódik, ahol az emberek teste megváltozik, és mindenki kezdi sejteni, hogy az emberiség utáni evolúció küszöbén áll. Az orvostudomány és a fájdalomcsillapítás fejlődése olyan mértékben csökkentette a fizikai érzékelést, hogy a fájdalom a múlté, olyannyira, hogy a beteges szibariták egy bizarr új fajtája keresi, de a hagyományos érzéki örömök is elsorvadnak, az undorral és a félelemmel együtt, amelyek mindig is mérsékelték az emberi viselkedést. Ezzel együtt maguk a testek is megmutatták, hogy képesek új szerveket növeszteni, amelyek funkciói még nem világosak.

Viggo Mortensen Saul Tensert alakítja, a performanszművészt, akinek a teste kivételesen termékeny új szervekkel. Barátnője, az egykori baleseti sebésznő Caprice (Léa Seydoux) segít neki ezeket tenyészteni – bizarr karbunkuláris bölcsőkben alszik és eszik, amelyek úgy néznek ki, mintha Antoni Gaudí tervezte volna az intenzív osztályon a kórházi ágyakat. Caprice időnként előveszi a szikéjét, és élő közönség előtt (akik feltehetően fizetnek ezért a kiváltságért, bár arról a hétköznapi, poszt-ember előtti kérdésről, hogy Saul és Caprice miből él, nem esik szó) eltávolítja Saul furcsa, új, poszt-antropocén szerveit, és tetoválja őket.

 

 

Better Call Saul

 

Caprice-nak és Saulnak jelenteniük kell egy hivatalos kormányzati egységnek, amelynek feladata az ilyesmik felügyelete, és amelyet Wippet (Don McKellar) és idegesen feszült (illetve valahogy furcsán szexuálisan is túlfűtött) asszisztense, Timlin (Kristen Stewart) vezet. Caprice-nak azt mormolja, hogy „a műtét az új szex”, és megpróbálja megcsókolni Sault, aki kitérően válaszol: „Nem vagyok túl jó a régi szexben.” (Bár talán éppen ez a „régi szex” diktálta, hogy ebben a filmben a csinos fiatal nők elég sokat vetkőznek.)

De Saul titokban az Új Erkölcsrendészeti Egység egyik zsarujának (Welket Bungué) is jelentést tesz az esetleges szabálysértésekről, és így meséli el találkozását egy bizonyos Dr. Nasatirral (Yorgos Pirpassopoulos), aki azt akarja, hogy Saul mutassa meg rendkívül kreatív és egyben gyomorforgató fiziológiáját egy „Belső Szépségverseny” nevű bizarr agyrémre. Ott van még egy Lang nevű kísérteties alak is (Scott Speedman), aki azt állítja, hogy a még mindig nála lévő 10 éves fia holttestének anatómiai vizsgálata bebizonyítja, hogy a homo sapiens kifejlesztette a műanyag megemésztésének művészetét.

 

 

Szándékosan polgárpukkasztó és gyomorforgató fekete komédia

 

Bizonyos értelemben A jövő bűnei egy epikus és operettszerű és egyben hatalmas felháborodást keltő fekete komédia. A „belső szépségversenyről” inkább az a közhely jutna eszünkbe, hogy a „belső szépség” és nem a külső a fontos – bár az nyilván arról szól, hogy a szépség helyett személyiségét kell értékelni, nem a tényleges belső szerveket, mint itt. Szóval a komédia mindenképpen A jövő bűnei egyik nézőpontja, és F kiváló alakítása is ennek része.

Ugyanakkor a vígjátéki értelmezés csak egyik szintje Cronenberg filmjének – akár azt is mondhatnánk Kristen Stewert karakterét idézve, hogy a nevetés a régi szex. Talán az itt a lényeg, hogy rendező jobban túllépett a komoly, a vicces, az undorító és a szexi határain, mint valaha. Mert hát ezek a hagyományos kategóriák sosem határolták be Cronenberget – épp emiatt is szerettük – és a közel nyolcvanéves rendező egyben újabb szintet lépett saját művészi üzenetében.

 

 

Nem remake

 

A rendező egyben hangsúlyozta, hogy ez nem az 1970-es, azonos című filmjének remake-je, de nyilvánvalóan vannak hasonlósági pontok: a korábbi film témái a transzgresszió, a szexualitás klinikai manipulációja, a testfétis és a fiatalok szájából kijövő furcsa dolgok. Talán nem is más ez, mint egy abszurd manierizmus filmbéli megjelenítése, és egyben egy olyan alkotás, amelyet egy olyan emberi világot ábrázol, amelyet már nem lehet behatárolni a hagyományos értelemben vett emberi önsorsrontás és a társadalom hanyatlásának sci-fi történeteivel.

Bizonyos szempontból nem is lehetne találóbb most ez a film, hiszen nemrég léptünk ki egy globális világjárványból, ugyanakkor egy több évtizeden keresztül szinte felfoghatatlanná vált világháború küszöbén állunk, miközben (ha háborút meg is ússzuk) a globális felmelegedés okozta pusztulás miatt ki tudja, hány évtizedünk van még hátra. Cronenberg pedig most sem tesz mást, mint amit eddig: egy egyszerre (nagyon konkrétan) gyomorforgató, hátborzongató, abszurd és vicces testhorroron keresztül görbe tükröt állít elénk.

-BadSector-