TESZT – Igazi H.R. Giger hommage-nak is tekinthető a Scorn, amely egy igazán figyelemre méltó, különleges műalkotás, amely egyszerre haladja meg a videojátékok médiumának sajátos hiányosságait, és ugyanakkor szenved is a hiányosságoktól. A Scorn igazi művészet.

 

 

A spártai főmenüből kissé tanácstalanul lépsz be a Scorn univerzumába, miután úgy döntöttél, hogy új játékot kezdesz, és nézed, ahogy a címadó művészet kibontakozik, miközben kiszakítod magad a vergődő zűrzavarból, amelybe belekeveredtél. Látomásoktól, az idő múlásától vagy talán mindkettőtől kísértve felébredsz valahol, és mivel azt sem tudod, kit irányítasz, a karaktered sorsa az, hogy sztoikusan menetelj az események kibontakozása vagy a halál felé. Hamarosan azon kapod magad, hogy kihúzol egy köldökzsinórt, és a játék szándéka azonnal világossá válik:

 

 

…itt nem kapsz segítséget

 

És ez a rideg üzenet mindent elmond, amit tudnod kell, ha belevágsz a Scornba; nem kapsz parancsokat vagy utasításokat, a rendszereket és az irányítást sem fogják elmagyarázni, és nem lesznek párbeszédek (például azért, mert nincs is kivel), amelyek bármit megmagyaráznának a konkrét eseményekből, sem most, sem a játék csúcspontja felé. Még csak meg sem neveznek semmit. Valójában egyetlen szó sincs jelen a játék menüin kívül, se írott, se beszélt.

Hogy egyáltalán hogy lehet itt érvényesülni? A játékot kimerevítve, a Pause menüben lévő irányítási sémát kezdettől fogva jegyezd meg, és próbáld ki az egyes parancsokat, amikor a következő rémálomszerű, groteszk tárgy a birtokodba kerül. Ez a játék mindent a saját „zsigeri” nyelvén mesél el, és először mindent meg kell fejteni.

Itt is van azért egy minimális HUD, de ez csak akkor jelenik meg, amikor feltétlenül szükséges, és megjelenít néhány kulcsfontosságú adatot, például a megmaradt életerődet, mielőtt ismét eltűnne, hogy a Scorn világát bármilyen szintű zavaró szemhatárát megszakítás nélkül hagyja. Bár a játék ezzel még kevesebb segítséget nyújt, de a művészi élmény szempontjából mégis jobb, hiszen alig várod majd, hogy az Ebb által létrehozott, makulátlanul részletes, hátborzongató látvány minden egyes centiméterét láthasd.

Persze, szinte mindenhol Giger stílusa köszön vissza, olyannyira, hogy Google Trends Giger-számlálója mostanra teljesen felborult – a Scorn promóciós művészetét még a svájci művészre való kereséskor is az első találatok között találjuk, a sajtóközleményben és a kritikában is felidézett névvel, Zdzisław Beksiński túlvilági víziói mellett. És ez a művészi megközelítés – talán egy kicsit a korábbi szürrealistáknak, például Alfred Kubinnak is köszönhető – abszolút dominálja a játék egészét – mintha a Scorn ezért készült volna el, hogy egy par excellence H.R. Giger-élményt okozzon.

 

 

Hihetetlen látvány

 

Ami a grafikát illeti, a megjelenített részletek szintje elképesztő: nincs egy elpazarolt pixel sem a Scorn biohorror látványvilágában, amely nyirkos, labirintusszerű épületek sokaságát öleli fel, amelyeket időnként egy kis szabadtéri látvány fűszerez. A hanyatló, biomechanikus világ minden egyes alkotóeleme erősen stilizált, és gyakran felismerhetően földi, annak ellenére, hogy határozottan nagybetűs Alien-hangulatú. Az ablakok redőnyei olykor úgy néznek ki, mint egy bogárhéj kitinje, helyenként tüskék tartják a mennyezetet, és rengeteg, mondhatni, egyértelműbb utalást is találunk.

A szex, a születés, az élet és a halál nagy szerepet kapnak itt, és ezek a témák mind a környezet, mind a különféle tereptárgyak funkcióiba beleépülnek. A fegyverek pulzálnak és lüktetnek, a végtagjaidat és ujjaidat pedig rengeteg húsos lyukba dughatod, amelyek kapcsolóként vagy a gépek beviteli eszközeiként szolgálnak. Mindenhol halálos csend honol, de a nyugalom a legkevésbé sem jellemző erre a világra.

Ugyanakkor rendkívüli egyedisége, kísérletező hajlama és a médium bevett formáinak és konvencióinak megdöntése ellenére a Scorn még mindig nagyon is egy videójáték, és ez a műfaji sajnos inkább a kárára válik.

 

 

Borzongató élmény, de igazi horrornak nem nevezném

 

Bár a Scorn horrorcímként van feltüntetve, sokkal inkább egy nehézkes walking simulator, mint például egy olyan cím, mint péládul a Resident Evil egyes részei, vagy akár az olyan „menekülőhorror” címek, mint az Outlast. Van érezhető feszültség és hangulat bőven, de a Scorn önmagában véve nem egy ijesztő élmény. Lehet, hogy a vér, a groteszk látvány, vagy a testhorror számos, sokszor váratlan megjelenésétől megborzadsz, de nincsenek olyan határozott „neee!” pillanatok, mint például Mr. X első megjelenése a Resident Evil 2-ben vagy az Outlast 1-2 nagy része. És úgy érzem, hogy ez jórészt annak köszönhető, hogy a játék nagy részében nincs valódi fenyegetés.

Vagyis, bár a maroknyi ellenségtípus eléggé halálos, és még a legkisebb ellenfelek is képesek elég gyorsan elpusztítani téged, ha hagyod őket, ugyanakkor rettenetesen ostobák is. Alapszintű reflexekkel és egy kis ügyes fedezékbevonulással, a megfelelő pillanatban könnyen el lehet elintézni őket, túlzott erőfeszítésre nincs szükség.

Végső soron nagyon kevés lehetőség van számukra. Még a játék legkeményebb harcai is eléggé könnyűvé válnak egy oszlop körüli befordulással. Ha pedig nincs oszlop, egyszerűen fordulj meg és fuss a másik irányba; jó eséllyel mire visszatérsz a szobába, a szörnyek már elmentek. Azt is megteheted, hogy egyszerűen csak elsiklasz mellettük, mivel a legtöbbjük nem fog üldözni téged semmilyen távolságon keresztül.

Maga a harc pedig egy eléggé szabványos, first person túlélő horror-élmény, és semmi különös – a szokásos szűkös lőszerkészlettel és lassú mozgással felvértezve. Az AI hiányosságaival párosulva azonban hamar izgalom nélküli, könnyen letudható, repetitív feladattá válik. Szerencsére nem is kell belőle olyan sokat csinálni, és még kevesebbet kötelezően.

Sajnos nem túl erős a játék logikai/kalandrésze sem. A hatórás játékidőm egynegyedét a prológus első rejtvényében próbáltam eligazodni, amelyhez szinte semmilyen támpontot sem kaptam, mégcsak az irányítás, vagy a „kezelőfelület” tekintetében sem. Állandó próbálkozással ment el az idő, míg végül meguntam és a Youtube-on néztem utána a megoldásnak. Ez a túl „szigorú” kezdés igazi gátló tényező lehet a játékosok számára, különösen mivel a Scorn a Games Pass-on van, és a játékosok egy jó része nem fogja kötelességének érezni, hogy folytassa, ha ezzel bosszantják, hiszen van elég másik játék (például a vele egyszerre megérkezett Plague Tales Requiemet, amelyet már tesztelek) a Game Pass-ban.

Pedig igazán kár lenne, ha az emberek lemaradnának a Scorn hihetetlen esztétikai élményéről, amelyet egészen különleges környezeti narratíva során tapasztalnak meg.

 

 

Átmenet a videójáték és a művészi sétálószimulátor között

 

A Scorn egy furcsa átmenet a videojátékok szélesebb körű értelmezésében, hiszen félúton helyezkedik el egy túlélőhorror-játék és – nem pejoratív értelemben – egy sétaszimulátor között. Ahelyett, hogy valóban visszataszító lenne, a torz és véres világ inkább vonzza a játékosokat. Ahelyett, hogy megpróbálnál eljutni A-ból B-be, mint egy hagyományosabb horrorjátékban, sok időt veszítesz azzal, hogy csak bóklászol a labirintusban, miközben a hihetetlen látványtól lehidalsz.

Sajnálatos, hogy maga a játékmenet ezt a döbbenetes esztétikai élményt nem szolgálja ki. Némi finomítás a rejtvények elrendezésében és még több erőfeszítés a harc körül nem ártottak volna. Mindezért pedig tényleg csak a kőkemény H.R. Giger rajongókat kárpótolja ez az elfuserált játékélmény.

-BadSector-

---

---

 

Kiadó:  Kepler Interactive

Fejlesztő:  Ebb Software

Stílus:  Sétálószimulátor, akció-kaland

Megjelenés: 2022. október 14.