SOROZATKRITIKA – A Netflix sötét fantasy-sorozatának, a The Witchernek erkölcsileg összetett világa egy hónapos szünet után ismét a képernyőre kerül, minden politikai zűrzavarával és kardokkal vívott erőszakkal, amelyek a sorozat ismertetőjegyei. Azonban ezúttal a kinfinomultnak szánt történet sokkal haloványabb és a káosz uralkodik mindenütt.

 

 

Különös látni, hogy a Netflix, a sorozatmaratonok szülőhazája hajlandó módosítani bevált üzleti modelljén, a The Witcher legfrissebb évada e trendet tükrözi. Ahogy a Stranger Things 4. évadát tavaly nyáron két részre vágták, úgy a The Witcher 3. évadát is ügyetlenül bontották szét egy egyoldalú kettős eseménnyé. A streamingszolgáltató döntése, hogy a The Witcher elszakad a tipikus egész évados megjelenéstől, kiszámítottnak tűnik. Talán ez egy próba, hogy megnézzék, a nézők hosszú távon is érdeklődnek-e egy népszerű sorozat iránt. De ha ez így van, vajon jó stratégia-e ez a sorozat számára? Serkenti vagy inkább tompítja-e a 4. évad izgalmát ez a húzás? A The Witcher kontinentális politikai helyzetéhez hasonlóan a válasz kevésbé összetett, mint amilyennek elsőre tűnhet.

Ami az előző évadot illeti, amikor utoljára láttuk Geraltot, Yennefert (Anya Chalotra) és Cirit, a kontinensen szétszóródott konfliktusok már a tetőpontjukhoz értek. Emhyr császár (Bart Edwards) háborúra készült az Északi Királyságok ellen, a Boszorkánymesteri Testvériség félretette nézeteltéréseit, hogy egyesüljön Nilfgaard ellen, a perverz és cinikus duó, Dijktsra és Philippa (Graham McTavish és Cassie Clare) az aretuzai varázslók ellen szervezkedett, úgy látszik, hogy ez a dolguk, és Jaskier (Joey Batey), a vaják régi barátja felkeltette Radovid herceg (Hugh Skinner), a redaniai király hírhedt öccsének figyelmét. Mindez egy dekadens bálon és persze egy-két árulással zárult.

 

 

Hősies búcsú?

 

Az évad egy hónapos szünete legalábbis felélesztette a beszélgetést a sztár, Henry Cavill távozásáról, aki tavaly novemberben jelentette be, hogy a 3. évad lesz az utolsó szereplése, mint Blaviken mészárosa. A The Witcher 2019-es premierje óta a legnagyobb vonzerő az volt, hogy láthattuk Cavillt szörnyekre vadászni, ölni és Yennefer után eredni a kontinensen. A küldetése most már majdnem véget ért, bár a sorozat showrunnere, Lauren Hissrich szerint a 3. évad végül „hősies búcsúként” funkcionál Cavill számára. Valamilyen szempontból ez igaz, más szempontból nem.

Egy dolog biztos: az epizódok utolsó szakasza szinte azonnal a tárgyra tér. Olyannyira, hogy a 6. epizód – melynek nevetséges címe „Mindenkinek van egy terve, amíg be nem vágják az arcába” – inkább tűnik évadzárónak, mint az események felpörgetésének az évad közepén. A sorozatot gyakran megakasztják az erőltetett, mesterkélt politikai manőverezés és más, unalmasan cselekményspecifikus elemek.

A részletek fő konfliktusai kissé homályosak lehetnek az alkalmi nézők számára. A könyvek olvasói túlságosan jól ismerik, amit Aretuzában történik, de a Netflix jobban szeretné, ha itt nem mennék bele a részletekbe. Csak annyit árulok el, hogy az egész a The Witcher legújabb nagy gonosztevőjének leleplezésében csúcsosodik ki, pillanatokkal azelőtt, hogy a következő évadban valószínűleg még szörnyűbb tetteket követnek el. „Elrejteni a valódi képességeimet, tudni, hogy bármikor elvehetem bármelyik életet; ez… elkeserítő volt” – mondja ezt az illető főgonosz Geraltnak, miközben keményen harcolnak egymással. Ennél jobban el nem találhatta volna ez a karakter, hogy mi a legnagyobb baj a harmadik évaddal…

 

 

A legjobb a főgonosz

 

A harmadik évadban mégis a legjobb a cinikus főellenség. Legalább ő nyújt valami érdemlegeset a sorozat számára, amire Geralt lecsaphat. Az Andrzej Sapkowski-regény, „A megvetés ideje”, amelyet a 3. évad többé-kevésbé hűen adaptál, elsősorban a kontinens különböző királyságai közötti egyre súlyosbodó háborúval foglalkozik. Ez azt jelenti, hogy a The Witcher korábbi procedurális varázsa szinte teljesen eltűnt. A szörnyvadászat kiesett, sőt, a 7. epizódban Cirit (Freya Allan) megtámadó óriási csúszó-mászó lényt leszámítva, túlvilági bestiák sehol sem láthatók. Mivel Geralt nagyrészt elfogulatlan a nem szörnyekkel kapcsolatos emberi ügyekben – bár politikai semlegessége később a karaktere számára is kényes pont lesz -, amikor kardot kell rántania egy mogorva katonára vagy mágusra, inkább bosszúsnak tűnik, hogy megtegye, mint bármi másnak.

A hatodik epizód tele van drámával, tétekkel és rengeteg fájdalommal, de az összecsapások mégis erőtlenek, mint oly sok minden ebben az évadban. Mintha Hissrich és a csapat félúton elvesztette volna az érdeklődését a harci koreográfia iránt, és inkább visszatértek volna a szobákban beszélgető, morcos emberekhez. Itt-ott találunk néhány érdekes vizuális megoldást, mint például Cavill egy melankolikus hátulról készült felvétele, ami mintha az Acélemberből készült hasonlót idézné. Később Ciri bizonyos okokból kivonul a káoszból, ami a karakterfejlődésének kedvez (van még remény a 4. évadra), és az ebből adódó sivatagi felvételek olyan gyönyörűek, hogy elmerülünk bennük. (Ezt a hosszú, különálló részt Marokkóban forgatták).

 

 

A káosz valódi ára

 

És mi lesz Cavill „hősies búcsúztatásával”? A 8. epizódban (címe: „A káosz ára”) egy visszautalás az 1. évadhoz megpróbálja teljessé tenni a sorozatban töltött idejét, még akkor is, ha Geralt számára kínzó terveket készít, amelyeknek várniuk kell a következő évadokra, amikor a Fehér Farkas már valamiért hirtelen Liam Hemsworth-re hasonlít majd. A The Witcher saját magára kényszerített csapdája, a 22-es csapda: a sorozat játszik a forrásanyaggal, amíg úgy nem dönt, hogy nem kellene, és a kontinentális politika és a prófécia kidolgozása folyamatosan elvonja a figyelmet a karizmatikus főszereplőről. Úgy tűnik, hogy az alkotók Cavill lelkesedését a szerepért biztosra vették, amíg végül a sztár úgy döntött, hogy inkább távozik. Cavill maga részéről továbbra is teljes mértékben elkötelezett volt az évad iránt, annyira, hogy a közelgő távolléte kifejezetten fájdalmas.

Vajon a továbbiakban a The Witcher sorozatnak a saját útját kell-e követnie, vagy Sapkowski által kijelöltet? A 3. évad az eredeti műhöz hűebb irányvonalat vetít előre, melyet olyan érdekes karakterekkel gazdagítottak, mint Radovid, így a sorozat minden bizonnyal tovább folytatja zavarba ejtő próbálkozásait, hogy mindkét irányt bejárja. A jövő talán más képet mutat majd, de egyelőre a nézőknek három változó minőségű évad áll rendelkezésre, amin elgondolkodhatnak, mindegyiknek megvoltak a maga felemelő csúcspontjai, de túlságosan sok mélypontja is, és egy olyan főszereplő, akinek természetes karizmája olyan őszinte töltést adott a sorozatnak, amit nem lehet könnyedén helyettesíteni. A Kontinens további kalandjai már úton vannak, de néhányak számára a káosz igazi ára az az idő lehet, amit eddig is egy ennyire hullámzó minőségű sorozatba fektettek.

-BadSector-