FILMKRITIKA – Pataky Attila ajánlásával is készülhetett volna ez az ufós, embereket elrablós thriller, amelyben konkrétan a roswelli ufókra hasonlító idegenek vegzálják szegény főszereplő leánykát, miközben a Hang nélkül című, másik ufós horrorhoz képest is kevesebb szó hangzik el a filmben. Otthoni betöréses thriller különleges találkozással, ami túlságosan is utánoz másokat. A sci-fi horrort a Disney + kínálatában néztük meg.

 

Az űrlényes inváziós filmek világában nehéz újat mutatni. Az ufókat és az űrlényeket már annyiszor láthattuk a vásznon, hogy ma már emoji formájában is használjuk őket. Az új Nincs, aki megmentsen című thrillerben Az űrlényes inváziós filmek világában nehéz újat mutatni. Az ufókat és az űrlényeket már annyiszor láthattuk a vásznon, hogy ma már emoji formájában is használjuk őket. A „Nincs, aki megmentsen” című új thrillerben úgy tűnik, Brian Duffield meg sem kísérelte újragondolni az űrlényes témát. Ehelyett korábbi filmekből merített ötleteket, összekeverte azokat, és egy izgalmas koncepciót hozott létre Kaitlyn Dever főszereplésével. Ez az elképzelés körülbelül 45 percig tartja a nézőt székéhez szögezve, azonban ezután a film sajnos egy sablonos akciófilmmé alakul át, miközben felszínesen a gyászról is próbál szólni.

Dever a történetben Brynn szerepében jelenik meg, aki magányosan él családi házában. A ház eldugott vidéki környezetben található, és Brynn csak azért hagyja el, hogy feladja az általa készített ruhákat postán vagy hogy megemlékezzen elhunyt édesanyjáról a temetőben. Emberekkel nem áll kapcsolatban, de ír leveleket egy Maude nevű barátnőjének. Hamar kiderül, hogy Maude is már nincs az élők sorában, és valószínű, hogy Brynnnek köze lehetett a tragédiához. Egyik éjjel váratlan zajra ébred, és rádöbben, hogy nem egyedül van a házban: az idegen látogató nem ezen a bolygón született. Bár az első támadót sikerül elűznie, a következő órákban egyre több űrlény próbálja meg bejutni otthonába.

 

 

„Invaders must Die!”

 

Duffield az első éjszakai jelenetekben ügyesen épít feszültséget, amikor kamerájával kizárólag Dever arckifejezésére koncentrál. Az ő arcát gyakran láthatjuk egy különleges kék fényben fürdőzni. Az idegen lény, jellegzetes szürke bőrével és nagy fekete szemeivel, csak elvétve, árnyékokban és körvonalakban kerül képbe. Dicséret illeti Aaron Mortont, az operatőrt, amiért képes volt az éjszakai jeleneteket úgy megkomponálni, hogy a sötétség továbbra is fenyegető maradjon, ugyanakkor az akció mindvégig jól követhető legyen.

Az a mód, ahogyan Brynn közelről éli meg ezt a találkozást és az otthonába történő behatolást, az első jelenetsorban kifejezetten hatásos – feltéve, ha elnézzük az elég komoly logikai bakikat. Jobb nem gondolkodni azon, hogyan képesek ezek az űrlények energiával falakat robbantani, de ugyanezt nem tenni, amikor Brynn egy hűtő mögött húzódik meg. Feltehetően azért, mert ezzel elvészne az a különleges, régi stílusú ijesztgetés, amit Duffield bevet.

 

 

Senki sem fog emlékezni rád

 

Duffield sok jól ismert filmből merített, de ezek hatása hamar elhalványul. A Harmadik típusú találkozások, a Jelek, az Ég és Föld között„, az és A testrablók támadása 1978-as változata felé tisztelegő utalásai után a „Nincs, aki megmentsen” annyira erőltetetté válik, hogy inkább valamelyik említett klasszikust néznéd helyette. Nehezebb a hitetlenséget felfüggeszteni, amikor Brynn az egyik kis szürke lény karmai közé kerül.

A film a Brynn gyászával és bűntudatával kapcsolatos döntései komikusak és megtörik az első rész varázslatos hangulatát. Pedig Dever kivételes alakítást nyújt, szinte némafilm-szerűen játssza a szerepét. A film 90 perce alatt csupán egy mondatot mond el, és csak az arcának kifejezésére támaszkodik annak érdekében, hogy a közönség vele tarthasson, legyen szó a barátnője iránt érzett gyászáról vagy a rettegéséről.

 

 

 A túl sok idegen lény mindig kevésbé hatásos…

 

Az újabb idegenek bemutatása vegyes reakciókat vált ki. A klasszikus fekete szemű szürkékkel nehéz melléfogni, de ahogy egyre többet látunk belőlük és egyre aktívabb szerepük lesz a történetben, már inkább derültséget keltenek, semmint félelmet. Egyébként is sokkal hatásosabb az ilyen filmekben, amikor egyetlen idegen lény vadászik ránk és nem egy egész horda – ezt már a Nyolcadik utas a Halál és a folytatása, A bolygó neve a halál óta tudjuk.

A film nagy erénye, hogy nem próbálja meg a szánkba rágni részletesen az idegenek támadásának okait, vagy azt, hogy miért Brynn a fő célpontjuk. Az ilyen filmekben ez valójában nem is számít sokat. Ugyanakkor sajnálatos, hogy Duffield úgy érezte, túl sok magyarázatra van szükség Brynn gyásza és kirekesztettsége mögött, mert az az út, amelyen keresztül belső megbékéléséhez vezeti, valójában érdekes (és egy kicsit zavarba ejtő). Az utolsó jelenet azonban felhígítja ezt az érzelmi mélységet, és olyan hatást kelt, mintha egy régebbi korszak tipikus, kötelezően „vidám” befejezését látnánk.

-BadSector-