FILMKRITIKA – 2022-ben debütált, de most érkezett a Netflixre a The Outfit, egy stílusos krimi, amelynek minden szövete magában hordozza a múlt század eleganciáját és rejtélyeit. Olyan finom szabásmunka ez, amelyben minden varrás mögött titok lappang, és az izgalom fokozatosan épül fel. Graham Moore első rendezése az írói siker, a Kódjátszma után, egy újabb remek filmmel rukkolt elő, amelyben a feszültség és a stílus tökéletes harmóniában áll.

 

 

Nehéz olyan filmre bukkanni, amely olyan megnyerő eleganciával van megkomponálva, mint a The Outfit – egy, a helyszínek terén gazdaságosan megalkotott (az egész film egy szabászatban játszódik), ám váratlan fordulatokkal tűzdelt krimi, mintha csak egy látszólag egyszerű öltöny finom szabásából készült volna. Különösen figyelemre méltó, hogy ez Graham Moore első rendezése azóta, hogy a finoman megmunkált második világháborús thrilleréért, a Kódjátszma című filmjéért jogosan kapta meg a Legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscar-díjat 2015-ben. Moore ezúttal maga veszi kézbe a rendezői teendőket is, és az előző alkotásánál tanúsított alapossággal formálja meg ezt a feszültséggel teli, egyetlen helyszínen játszódó történetet, biztos kézzel irányítva a cselekményt.

 

 

Olyan, mint egy nyomozós játék egy szabásszal a főszerepben

 

Valóban, Moore és társírója, Johnathan McClain lenyűgöző munkát végeznek a The Outfit forgatókönyvével, amely egyre sűrűsödő cselekménye egy bonyolult rejtvényhez hasonlít, ami gyorsan magába szippantja a nézőt. Egyfajta bensőséges, Cluedo-szerű játékra emlékeztető kalandba vezet minket őket egy intim, elegánsan füstös, 1950-es évekbeli chicagói szabóműhelybe, ahol a tehetős ügyfeleknek készülnek az egyedi ruhadarabok. Leonard Burling szerepében Mark Rylance-t látjuk, akinek megközelíthetetlen pókerarca és kimért viselkedése olyan, mint amit a Kémek hídjában láthattunk.

Ő egy Savile Row-n képzett szabó, aki a második világháború után elhagyta londoni otthonát, hogy az Egyesült Államok felé vegye az irányt. A nácik jelentette veszély volt a fő ok, amiért elmenekült; egy másik ok pedig az volt, hogy a farmernadrágok térhódítása veszélyeztette az üzletét, ahogy ő fogalmaz. Ennek ellenére a mester szabó ismét megtalálta a helyét Chicago szeles városában, még egy titokzatos tragédia árnyékában is. Azt mondjuk nem csípi, amikor „szabónak” nevezik, hiszen a „szabó” „csak nadrágszárakat igazít és gombokat varr” – és ő valójában „szabász”, amit minden alkalommal meg is jegyez.

 

 

A nyugis szabász élete hamarosan nagy fordulatot vesz…

 

Burling élete első ránézésre eseménytelennek tűnik, ahol a legnagyobb izgalmat a szóhasználat apró finomságai jelentik. A munkájának csendes pillanatait leginkább műhelyének hátsó részében tölti, amelyet Gemma Jackson, a díszlettervező, a szabászműhelyre emlékeztető pasztel színekkel „festett meg”. Ebben a térben Burling egy szabászasztal körül tevékenykedik, melyet olyan precizitással kezel, mintha műtőasztal lenne, prémium anyagokkal dolgozva, melyekkel sebész pontosságával bánik. A film egyik legizgalmasabb jelenetében e metafora szó szerint válik valósággá, amint a történet egy váratlan fordulatában a feszültség tetőre hág.

Azonban hamarosan kiderül, hogy Burling élete korántsem korlátozódik csak szabásra és varrásra. A gangszterek, főként a Boyle család – Simon Russell Beale által alakított látszólag visszafogott főnök Roy, annak elkényeztetett fia, Richie (Dylan O’Brien), valamint a belső emberek, Francis (Johnny Flynn) és Monk (Alan Mehdizadeh) – rendszeresen tűnnek fel üzletében, melyet biztonságos kommunikációs központként használnak, üzeneteket és csomagokat cserélve a bűnöző családtagok között. Burling diszkréten marad, saját ügyeire koncentrálva e sötét ügyek mellett, igyekezve példát mutatni bolti segédjének, Mablenek (Zoey Deutch), akire mint lányára tekint. De úgy tűnik, Burling sokkal több titkot őriz, mint amennyit elárul. Mable, aki egyszerre bír a szomszédlány ártatlanságával és egy femme fatale ravaszságával, saját terveket szövöget. Alig várja, hogy elhagyja Chicagót, talán Párizs felé venné az irányt. És úgy tűnik, hajlandó bármit megtenni, hogy valóra váltsa álmait.

 

 

Egy nap alatt minden megváltozik

 

Ahogy a történet egy nap alatt, egyetlen helyszínen bontakozik ki, felfedezzük egy rivális bűnözői család és egy elit bűnözői szervezet, az „öltöny”, létezését, amelyhez a Boyle család csatlakozni kíván. Emellett előkerül egy lehetséges áruló is, aki az újdonságnak számító kazettákra rögzíti az inkrimináló beszélgetéseket, majd továbbítja azokat az FBI-nak. Mi minden történhet még, amikor a tét magában foglal gyilkosságot, pénzt és románcot?

A The Outfit élményének varázsa részben abban rejlik, hogy a film dinamikusan megújuló jellege végig fenntartja a nézők érdeklődését, aki így az utolsó percig találgathatnak a végkimenetelre. Különleges élmény látni Moore-t a rendezői székben, ahogy aprólékosan irányítja a film rejtélyeinek szövedékét. Miközben könnyedén lehetett volna csak egy színpadi adaptáció, de Moore kezei között valami különlegesen filmes átalakuláson megy keresztül a történet. A rendez a mesterszabásza módjára figyel a részletekre, amelyek vagy finoman megmutat, vagy éppenséggel elrejt, az arcokra, amikre fókuszál, és ahogyan a jeleneteket kibontja, az mind hozzáad a film művészi értékhez.

Nem kevésbé lenyűgöző a film kosztümjei is, amelyeket Sophie O’Neill és a neves divattervező, Zac Posen alkottak meg lenyűgöző korhűséggel. A The Outfit filmen átadott élmény végül olyan, mintha egy gazdag, lenyűgöző és fényűző világ részeseivé váltunk volna. Egy olyan alkotás számára, amely ilyen szűkös erőforrásokkal képes ilyen lenyűgöző eredményt elérni, ez valóban nagy győzelem.

-Herpai Gergely (BadSector)-