SOROZATKRITIKA – A Bölcsőrablók, az Apple TV+ legújabb sorozata LaKeith Stanfield főszereplésével, egy egyedülálló és meglepően sokszínű mű, amely a horror elemeit ötvözi a mesés narratívával. A történet, Apollo és Emma varázslatos szerelmének kezdetével indul, de Emma titokzatos eltűnésével hirtelen fordulatot vesz, ekkor kezdődik Apollo halállal dacoló útja az ismeretlen New York-i utcákon keresztül. A sorozat egyszerre bontakozik ki szerelmi történetként, mesei allegóriaként és hátborzongató horrorként, miközben egy titokzatos, a néző elől információkat elrejtő sztorit bontakoztat ki.

 

 

A sorozat kezdeti részei látszólag egyszerűek: az első epizód főképp Apollo Kagwa (Stanfield) és Emma ‘Emmy’ Valentine (Clark Backo) kapcsolatának kibontására koncentrál, amely sok tekintetben egy A24 filmekre jellemző varázslatos románcot idéz. Viszont amikor a narratíva iránya vált, azt drámai mélységgel teszi. A fordulat a pár fiának, Briannak a születésével kezdődik, aki Apollo titokzatosan eltűnt apja után kapta a nevét, és folytatódik Emmy depressziójával és paranoiájával. Ahogy Apollo és Emmy egyre kevesebbet alszanak és egyre gyanakvóbbá válnak egymással szemben, a helyzet tovább romlik. Ez különösen igaz a premier során bemutatott harmadik epizódra, amely a sorozat eddigi legkiemelkedőbb része, de egyúttal rendkívül megterhelő nézői élményt is nyújt. Az első két rész csak sejtetni kezdi a horrorisztikus képi világot és témákat, de a harmadik rész már a lélektani borzalmak teljes mélységébe visz el. További részletek felfedése spoiler helyénvaló, de kétségtelen, hogy ez a rész jelenti a sorozat kulcspontját, amely minden további eseményre meghatározó hatással van.

 

 

Bölcsőrablók – Az Apple TV+ rejtélyes világának tükrében

 

A Bölcsőrablók sok szempontból hasonlít az Apple TV+ további rejtélyes sorozataira, mint a Különválás és A szolgáló. Ezek a művek, a Bölcsőrablókhoz hasonlóan, ügyesen tartják rejtve a történet kulcsfontosságú elemeit a nézők elől, így a kérdések gyakran megelőzik a válaszokat. Ebben a közegben a hangulat válik kulcsfontosságúvá. A nézőnek kíváncsinak kell maradnia az ismeretlen iránt, elfogadva, hogy talán soha nem fogja teljesen megérteni a történéseket. Ebben a Különválás nyújt kiváló példát, ahol szinte semmi sem biztos, mégis a humor, az érzelem és a titokzatos atmoszféra zseniálisan egyensúlyban vannak. A Bölcsőrablók hasonló hatást kíván elérni, bár kevesebb sikerrel.

A sorozatot vezető Kelly Marcel (Terra Nova, A szürke ötven árnyalata) általános célja a mágikus realizmus műfaja. Ezt nagyban a forrásanyag, Victor LaValle azonos című regénye ihlette (aki a sorozatban narrátorként is szerepel), amely az emberi félelmeket és a modern népmeséket próbálja összekötni. Ez a kettősség kihívást jelent egy sorozat számára, ahol a fantázia és a természetfeletti elemek megjelenítése nehezebb, mint a könyv lapjain. A sorozat egyik legnagyobb kihívása, hogy nem találja meg a konzisztens hangulatot, ami megnehezíti a nézők számára az események teljes megértését és átélését. Vajon a szereplők múltjában feltárt traumákat komolyan kell vennünk? Egyenlő súllyal kezeljük a horrorisztikus jeleneteket és Emmy posztpartum depressziójának valós problémáit? A Bölcsőrablók ezekre a kérdésekre többnyire nem ad választ, így sosem találja meg igazán önmagát a nyolc részes sorozat alatt. A narrációk sem segítik a sorozat értelmezését, inkább csak tovább bonyolítják a helyzetet, vagy túlságosan nyilvánvalóvá teszik azokat a témákat, amelyeket a készítőknek a nézőkre kellene bízniuk.

 

 

A művészet és a rejtélyek összjátéka

 

A sorozatban bőven akadnak élvezhető elemek. A zene és a rendezés, amelyek különös hangsúlyt fektetnek a történet szürreális oldalaira, igazi csemegeként hatnak – különösen azokban a részekben, amelyeket a tapasztalt TV- és filmrendező, Melina Matsoukas (Insecure, Master of None, Queen & Slim) irányított. Stanfield lenyűgözően formálja meg Apollót, főként a sorozat nyugodtabb jeleneteiben, ahol a kamera szorosan követi az arcát, és e nagyszerű színészre hárul az egész alkotás súlya. A mellékszereplők között kevésbé kiemelkedő alakítások is vannak, de Samuel T. Herring, aki a rejtélyes William Wheelert játssza, különösen figyelemre méltó. A Future Islands szintipop együttes frontembereként is ismert Herring kettős szerepben tűnik fel a Bölcsőrablókban: hol dadogó magányos férfiként, hol a cselekményt előre hajtó kulcsfiguraként, néha azonban elveszíti karaktere egyensúlyát.

Nehéz őt hibáztatni, ha nem teljesen tisztában van azzal, milyen sorozatban szerepel, tekintettel a folyamatosan változó környezetre és a többi szereplő állandóan változó jellegére. A leginkább frusztráló az, hogy a Bölcsőrablók gyakran közelít a zsenialitáshoz, csak hogy aztán hirtelen elvágja azt a fonalat, amit eddig felépített. Ez egy olyan sorozat, amely még több rész után is arra kényszeríti a főszereplőt, hogy állandóan feltegye magán a kérdés: „Mi a fene történik itt egyáltalán?!” A Bölcsőrablók legnagyobb hátulütője, hogy a nézők idővel elveszíthetik érdeklődésüket és türelmüket a sorozat rejtélyeinek megfejtéséhez.

 

 

Családi drámából misztikus, mesés horror, túlbonyolított, túlburjánzó történettel

 

A Bölcsőrablók izgalmas utazásra invitálja a nézőket, kezdve egy családi drámaként, ami azonban hamarosan egy sokkal sötétebb és rejtélyesebb világba vezet. A sorozatban a színészi játék és a rendezés kiváló, mindkettő hozzájárul a történet izgalmas és lenyűgöző bemutatásához. Azonban a bonyolult cselekmény és a váratlan fordulatok sorozata néha távol tarthatja a nézőket, különösen azokat, akik egyértelműbb történetvezetést és karakterfejlődést várnak. Bár a sorozat nem ér fel az Apple TV+ legjobbjaival, mégis magával ragadó élményt nyújt azok számára, akik a misztikus horror és thriller műfajának kedvelői.

-Herpai Gergely (BadSector)-