FILMKRITIKA – Ahhoz képest, hogy Napóleon mennyire híres történelmi személyiség, Abel Gance 1927-es némafilmje óta csak futólag tűnt fel a filmekben. Stanley Kubrick nagyszabású terveket szőtt egy Napóleon-eposzra, amely azonban sosem készült el. Steven Spielberg most sorozat formájában próbálja feleleveníteni ezeket a terveket. Napóleon és a bicorne-kalapja – inkább a történelem ikonként, mint valódi fontosabb szereplőként – többnyire csak olyan időutazós fiataloknak szánt kalandfilmekben és sci-fikben bukkan fel, mint az Időbanditák, vagy a Bill és Ted zseniális kalandja.

 

 

Ridley Scott Napóleon című filmje, amelynek főszerepében Joaquin Phoenix látható, egy két óra 38 perces életrajzi alkotás, amely véres európai csatákkal és hatalmas katonai manőverekkel teli történelmi látványosságot kínál.

 

 

Scott enyhén szólva nem borult le Napóleon előtt

 

De ne tévesszük össze a Napóleont egy átlagos történelmi eposszal. Mindjárt a film elején az az érzésünk, hogy ez talán nem a történelem legendás hadvezérének és államférfijének epikus dicsőítése, főleg, azé a Bonaparte-é nem, aki 24 évesen ostromot vezet a Toulon kikötővárost ellenőrző brit csapatok ellen. Amikor Napóleon, akkor még őrnagyként, a szóban forgó történelmi csata során előretör, láthatóan rémülten, sőt lihegve rohamoz. Inkább hasonlít Phoenix szorongó főhősére az Amitől félünk című filmben, mint arra a férfira, aki később Franciaország császárává válik. Napóleon nemhogy megrohamozza a kapukat, hanem inkább kétségbeesetten tántorog feléjük.

És Scott filmjének és Phoenix lebilincselő alakításának hátralévő részében Napóleon tettei ennél sokkal heroikusabbak sosem lesznek. Könnyelműen veszi át a hatalmat. A francia direktórium elleni 1799-es államcsínye egy szedett-vedett bohózat. Hadseregeit a legkisebb aggodalom nélkül hurcolja körbe a kontinensen. Hajlamos ingerlékeny dühkitörésekre, ordibál a britekkel: „Azt hiszitek, hogy azért vagytok olyan nagyok, mert vannak hajóitok?!”

A Napóleon inkább a történelem nem túl nagy embere elméletét vallja. Ez a Napóleon nem rendkívüli, és nem is nagy ember. (Mármint, azt leszámítva, hogy még alacsony is volt.) Ő egy fiúsan impulzív, könnyen ingerelhető, a végletekig egoista férfi, aki hadvezérként végigszáguld Európán, véres csatamezőket, elesett katonák hulláinak hegyeit hagyva maga után. Amikor egy egyiptomi hadjárat során egy ebéd közben értesül arról, hogy felesége, Joséphine (Vanessa Kirby) Párizsban viszonyt folytat egy másik férfival, szűkszavúan csak ennyit válaszol a hírnöknek: „Nem kapsz desszertet„.

 

 

Ez nem egy epikus hős

 

Napóleont persze a történelemkönyvekből is, több mint 200 éve a francia forradalomból született zseniális reformertől kezdve, a fosztogató zsarnokként ismertük, akinek háborúi hárommillió halottat követeltek. Napóleon maga is hozzájárult örökségének kialakításához, miközben Szent Ilona szigetére száműzték, ahol köldöknézős memoárját írta meg. A 19. századi irodalom néhány híres írója is foglalkozott persze vele, Victor Hugo például azt írta, Napóleon azért veszített Waterlónál, mert „Isten számára kellemetlenné vált”. Tolsztoj a Háború és békében kevésbé volt lenyűgözve tőle, „a történelem legjelentéktelenebb eszközének” nevezve őt. (Persze, Napóleon oroszországi véres hódításai és Moszkva majdnem porig égetése miatt ellenszenve valahol érthető is.)

Mégis, Scott Napóleon filmjében, amely Marie Antoinette-tel kezdődik a guillotine előtt, és Napóleonnal végződik Szent Ilona szigetén, ahol 1821-ben, 51 évesen halt meg, megdöbbentő, hogy a film mennyire komolytalanul veszi főhősét. A hollywoodi történelmi eposzok hagyományosan az epikus hangvétel felé hajlanak, nem pedig a törékeny, megtévesztett férfiegók kikarikírozására, akik vacsora közben felkiáltanak: „A sors hozott ide! A sors hozta nekem ezt a báránybordát!” – amikor a felesége azzal vág vissza neki egy vitában, hogy Napóleon kövér.

Scott filmjében tehát Napóleon nem csak méretében, hanem jelentőségében is kicsi. Itt egy elsöprő, de gúnyos történelmi ábrázolást láthatunk – ezt ma senki sem csinálja jobban, mint Scott -, amelynek középpontjában egy kiveséző, már-már szatirikus portré áll. Ez a keverék – Scott látványvilága és Phoenix „a császár meztelen”-típusú alakítása – teszi a Napóleont lebilincselően zavarba ejtő élménnyé.

 

 

A Napóleon nem mindig stimmel, de a csatajelenetek lélegzetelállítóak

 

Sajnos, Scott filmje közel sem tökéletes, sem mint hű történelmi alkotás, sem mint fikció.. Phoenix karakterizációja időnként talán több közös vonást mutat a korábbi, melankolikus és többé-kevésbé pszichopata karakterei (The Master, Joker) néhány korábbi ábrázolásával, mint Napóleonról szóló tényszerű feljegyzésekkel. Az olyan tulajdonság, mint az ambíció, azt gondolnánk, hogy Napóleon ábrázolásában kiemelkedő szerepet kap. Hírhedt munkamániás, aprólékosan szervezett és energikus értelmiségi volt – ebből itt keveset láthatunk, ami nem csak azért problémás, mert nem passzol ahhoz, amit Napóleonról a történelemkönyvek alapján tudunk, hanem azért is, mert kevésbé érthető emiatt, hogy miképpen tudott ekkora hatalomra szert tenni.

Pedig ez is része a Napóleon lényegének, amelynek bizonyára van némi kortárs visszhangja. A filmben persze rengeteg olyan karaktert láthatunk, aki saját érdekből is segíti őt (a mellékszereplők közül kiemelkedik Paul Rhys az ármánykodó diplomata, Talleyrand szerepében), miközben a film olyan fontos eseményeken halad keresztül, mint Robespierre bukása, az 1799-es puccs, Napóleon 1804-es császárrá avatása és az austerlitzi csata diadala. Ez utóbbi Scott legszebb csatajelenete a filmben, amely az orosz csapatok megfutamodásával végződik, amint egy befagyott tavon át menekülnek, miközben az ágyúk bombázása jeges sírba taszítja őket. Ez az a jelenet, amiért minden háborús, vagy történelmi filmrajongónak meg kell néznie ezt a filmet. Kár, hogy ilyen epikus csatajelenetből csak hármat láthatunk a filmben, és az első azért elég rövid.

 

 

Minden történelmi híresség mögött egy nő állt – itt egy kicsit túlságosan is…

 

David Scarpa forgatókönyvében azonban nem a csaták sora viszi végig a történetet, egészen a jól ismert, végső, elbukott csatáig, amelyről a történelemkönyvekből jól tudjuk, hogy Waterloonál következett be. (Ennél a jelenetnél Rupert Everett szarkasztikus Wellington hercege eleveníti fel a katonai taktikát). Valójában Napóleon és Jozefina kapcsolata az, ami a fő szál és egyben sajnos – ahogy magának Napóleonnak is maga Jozefina – a filmnek is ez a szerelmi szál, illetve annak túlzott hangsúlyozása a legnagyobb gyengéje.

Amikor először meglátja a nőt egy zsúfolt partin, átszellemült tekintettel bámulja. Persze, a férfiak közül bárki így lenne vele. Kirby szexisebb és érzékibb, mint valaha, Jozefinaként hatalmas dekoltázzsal szédíti a férfiakat és persze a Phoenix-féle Napóleont is, akivel vetekszik a Napóleon leghatásosabb jelenlétéért. Teljesen hatalmában tartja Napóleont, akiről kiderül, hogy a hálószobában valójában épp olyan vadparaszt, mint társaságban. Amikor a férfi Egyiptomból visszatérve dühös a nő hűtlenségéről szóló, jól ismert pletykáktól, hosszasan veszekednek, aminek az a vége, hogy a nő megfordítja a kockát. „Nélkülem semmi vagy” – ismétli neki a nő, mire a férfi boldogan meghunyászkodik. Bár ez a jelenet tényleg nagyon jó, de ugyanakkor összességében túl sok a Napóleon és Jozefina közti nyűglődés és rendkívül rátelepszik a filmre.

Jozefina hosszú ideig mindenütt jelen van – a férfi folyamatosan leveleket ír neki a csatatérről, amelyeket nekünk mesél el -, de a Napóleon sosem találja meg a megfelelő egyensúlyt a közös életük és a katonai hőstettek közötti vágásban. Scott várhatóan a film mozikba kerülése után egy négyórás rendezői vágást ad ki az Apple TV+-on, amely talán egy jobban kalibrált változatot kínál és amiben remélhetőleg így kevesebb lesz a magánéleti, helyenként kissé szappanoperába tolódó dráma és több a csatajelenet, vagy a politika.

 

 

Provokatív és izgalmas, de közel sem hibátlan film

 

A 85 éves Scott – aki maga is a szüntelen ambíció szimbóluma – olyan filmet készített, amely az előző, Az utolsó párbajhoz hasonlóan a túltolt és destruktív férfihatalomról szóló leleplező és provokatív alkotás. Scott rengeteg macho, hivalkodó eposzt készített már – köztük a Gladiátort, amelyben az Oscar-díjra jelölt Phoenix alakította Commodus római császárt. De még ha a Napóleonban nem is minden áll össze, a film mégis valahogy ellenállhatatlanul izgalmas – mind képileg, mind a főhősét erősen degradáló mivoltában. Ha a két utóbbi történelmi filmjével kellene összevetni, akkor egyértelműen jobb, mint A Gucci-ház, Az utolsó párbajnál viszont nyilvánvalóan gyengébb, tehát a kettő között van.

-Herpai Gergely (BadSector)-